|
Igazi nyári meleg csendes este volt, ültünk a tábortűz körül. A tűz fénye és halk ropogása körülvett bennünket, hallgattuk, ahogy Hollósy Laja bácsi halkan játszott a mandolinján, hogy énekelt-e, azt már nem tudom. Csak az maradt meg bennem, ahogy a sok fiatal, fiúk és lányok csillogó szemmel, halk duruzsolás közepette mesélték egymásnak aznapi ejtőernyős ugrásuk rájuk ható élményeit.
1965 ősze, a gödöllői ejtőernyős repülőtéren tartott egyhetes táboron vettünk részt, Hollósy Laja bácsi a budapesti IX. kerületi ejtőernyős klub vezetője volt. Nagyon sok különleges ejtőernyős rekordugrást eszelt ki és hajtott végre.
Pl. nyolc ejtőernyőt erősített magára, háromezer méteres magasságban a repülőből kiugorva, rövid zuhanás után kinyitotta az első ernyőt, majd rövid ereszkedés után leoldotta magáról és újra zuhant tovább. Ezután nyitotta a második ernyőt, amit ugyanígy leoldott magáról s nyitotta a következőt. Ezt azóta sem tudta senki megismételni.
Mi akkoriban az ő teljesítményeit csak mások elmondásaiból ismertük. Ő inkább emberi magatartásával gyakorolt ránk nagy hatást, nem volt olyan kérés amivel ne fordulhattunk volna hozzá, igazi szeretettel nevelgetett bennünket, amit mi akkor észre sem vettünk. Példamutató életével terelt bennünket a helyes útra. Mintha az apám lett volna. Megmutatta sport és család összefogó erejét. Ő átala sajátítottuk el azokat a magatartásformákat, amit sokunknak nem adott meg a sors. Édesapámat sajnos 14 évesen veszítettem el, hiányától mindig szenvedtem. Pedig milyen öröm lett volna eldicsekedni neki az első ugrásommal. Majd később megosztani vele azt, hogy néha mennyire féltem, és miatta sikerült legyőznöm a félelmet, mert szerettem volna, ha büszke lenne reám. Úgy gondoltam, hogy onnan fentről néz és tudja mi történik velem idelent.
Egyszer egy éjszakai ugrásnál Laja bácsi eltörte a lábát. A baleset után repülővel vittük Budapestre. Az úton Marika néni, Laja bácsi felesége (aki mindig velünk volt) sírva korholta szeretett párját: „ Nyuszikám, hányszor mondtam már öreg vagy te már, mért nem hagyod abba! ” miközben záporként hulltak a könnyei. Laja bácsi fejét az ölébe vonva simogatta és kényeztette, mint anya a kisdedét.
Örökre bennem maradt, ahogy ez a számomra két kedves személy milyen meghatóan szerette egymást idős korukban is. Az élet legszebb ajándéka: szerelmünkkel (szeretteink körében) együtt leélni az életet.
Eltelt úgy kb.10-11 év, mikor 1976 nyarán Laja bácsit felkérték az első magyar siklórepülő bajnokságra versenybírónak, ahova engem is elvitt. Ekkor már túl voltam a honvédségen is -ejtőernyős felderítő voltam – és háromszáz felett volt ugrásaim száma. Volt éjszakai szerelvényes, vízi ugrásom Dunába a Parlament előtt, azt hittem sok újat nem tudnak mutatni már. Hát nagyot tévedtem...
Csodálkozva néztem a mai modern korunk új „Ikaroszait”. Akik közönséges mezőgazdasági fóliával bevont alumínium vázú maguk gyártotta szárnyaikkal két-három lépés után könnyedén, mint a madarak startoltak el az Eger melletti Nagy Eged hegy észak észak- keleti lejtőiről. Lenyűgözött a látvány.
 Mint ejtőernyős belém nevelték, hogy ha a fő ejtőernyő meghibásodik, akkor annak leoldása után mentőernyőt kell nyitni. Azaz volt egy második lehetőségünk. De nekik nem volt mentőernyőjük! Akkor még az egyedi saját gyártású gépek hát, mondjuk meg őszintén nem voltak valami bizalomgerjesztő látványok, némelyiken a hasadás barna ragasztószalaggal volt leragasztva. Mint a részeg ember arca borotválkozás után a látvány azonos.
De most már tudom ezek voltak a „ HŐS” idők. Sajnos sok baleset és tragédia, tervezés, kísérletezés, ejtőpróbák után vált csak ugyanolyan biztonságossá a siklórepülés, mint bármilyen más technikai sport.
Mint ejtőernyős általában napi max 4-5 ugrásra volt lehetőség, egy 2000 m-es ugrásnál kiugrás után 30 másodperc zuhanás után nyitjuk az ernyőt kb. 800m-es magasságban. Innen a földet érésig 3-4 perc. Összességében nem sok időt töltünk a levegőben.
A siklórepülők pedig ha megfelelő erősségű szél fúj könnyedén repülnek a hegyek lejtőinél órákat, az ügyesebbek a lejtőtől elszakadva (a felfelé szálló meleg levegő segítségével) termikelve sok kilométerre tudják maguk mögött a starthelyet.
Mondanom se kell ezek után minden időm a hegyek lejtőin startra készen töltöttem, és amikor pld a Pásztó mögött húzódó Nyikom hegyen vonulata felett 4 óra 20 percet repültem én voltam a legboldogabb. Fenn több száz méter magasan szikrázó napsütésben a szél lágyan ringatja a hegyen a fákat, 30-40 km távolságra szárnyalhat a tekintet.
Alattam egy sólyom féltékenyen őrzi fák tetején lévő fészkét az új ismeretlen nagy ragadozótól, és merészen és fenyegetően támad rám, ha a szél gyengülése miatt túl közel kerülök hozzá. Ekkor már hason fekve repülünk, mint a madár, az első években még (mint a hintán) ülve repültünk.
A vitorlázó siklórepülés meghatározta a sorsom, kiélhettem a száguldás, repülés igazi mámoros pillanatait. Ma már csak emlék, amikor 1978 telén Zakopane hófödte hegyeinek egyik sípályáján álltunk sorba startra készen, a III. Lengyel Silórepülő Nemzeti Bajnokságon.
Akkor még úgy startoltunk el, hogy egy vagy két társunk fogta a sárkány orr részét és segített elindulni, mert egyedül még nem ment. Ekkor láttam, hogy az előttem startoló kis termetű lengyel pilóta egyedül startol. Igen elszégyelltem magam, ha ő meg tudja tenni, akkor én is. Nagyon izgultam, és nem csak a verseny miatt, a sípálya elején kijelölt starthely havas volt, csúszott, ráadásul rögtön az eleje után balra kanyarodott két oldalán magas lámpaoszlopokkal - amire később fel is akadt egy versenyző - azon túl pedig hatalmas 40 m-es fenyők. Ekkoriban még természetes volt hogy esetenként a fák tetején kötöttünk ki. De az otthoni 8-10 m-es fákról macskaként másztunk le, egy rosszul sikerült leszállás után.
Ha felszállok, lenn marad minden, itt fenn nincs gond, bánat, megélhetési vagy családi problémák, csak én vagyok és a természet. Fenn még a levegő is más, friss és hidegebb szinte harapni lehet. Nincsenek bogarak, legyek, csak a szépség az erő, a fecskék, sasok, és a csend birodalmában vagyunk. Ha leszállunk csodálkozva nézek az emberekre, nem látni, nem érezni rajtunk hisz ott voltunk a madarak közt. Nyugodtságot, kielégültséget, megnyugvást hoz minden repülés. De kivétel erősíti a szabályt, szerencsémre volt részem olyan repülésben is, amire egyáltalán nem illett az előző mondat.
Ha vissza gondolok én is mint minden fiatal fiú serdülő koromban faltam az útleírásokat, a vadásznaplókat, Kittenberger Kálmán, Jókai, Mikszáth könyveit bújtam és mindent ami kalandos volt. Nem hittem volna hogy valaha ha csak egy kicsit is de kalandos lesz az életem.
A sok gyakorlás meghozta az eredményét egyre messzebb, egyre magasabbra, egyre hosszabb ideig repültünk. Már messze van az első 1000 m nyert magasság, az első 100 km távolságot és az első 5 órát repült pilóták egészséges versengése.
Ma már Európa és világbajnokságot, rendezünk és nyerünk. Ami azt jelenti, hogy sok csillogó szemű fiatal vált a repülés semmivel össze nem hasonlítható élményének rabja. Ők, akik megtalálták a maguk világát, akiket a szárnyalás repít a fellegekbe és nem az extázy tabletta, akik pénzüket nem kokóra, fűre költik, hanem az új rep. rádióra, GPS műszerre. ( szerencsére a két fiam is köztük van)
Már rég nem engem oktatnak, hanem én tanítom a repülés titkaira a fiatalokat, s nem csak aerodinamika, légkörtan, hanem a fegyelem, biztonság, és önmagunkban és társainkban való feltétlen bizalom van a tantárgyak közt.
A repülőtéren természetes hogy életünket tesszük a másik adott szavára. Ha a társam hajtja be ugrásra az ejtőernyőm, vagy készíti fel a repülőt egy feladatra, és megkérdem rendben van? Akkor az igen elhangzása után habozás nélkül kiugrom az általa hajtogatott ernyővel. De ugyan ez a bizalom meg van, sőt kell, hogy meglegyen a hegymászó kötél párosoknál és a sportok nagy részénél. Kár hogy az élet egyéb területén már ismeretlen az ilyen fokú bizalom a másikkal szemben. De az idő és a fejlődés megy tovább már a siklórepülőkre motort teszünk.
Igaz ezzel elveszítjük azt a fantasztikus előnyét, hogy lábról indulva szállunk fel és a termikek segítségével repülünk majd újra lábra szállunk le, mint a madarak. Valamint vége a hangtalan suhanásnak, a hason fekve repülésnek, újra ülünk, egy háromkerekű kis nyitott kocsiban, és önindító segítségével indulunk el.
Ezzel szemben van egy óriási előnye: igazi pilótáknak képzelhetjük magunkat.
Nem vagyunk többé a hegyek oldalára kötve, hogy a lejtő szélben repüljünk, vagy a szeszélyes nyári többnyire csúnyán lökdösődő, rázó termikek kényének kedvének kitéve vitorlázva repülni.
Így aztán jöhetnek a csodás élmények, kalandok sora: Most már előkerülhet a térkép is, és ÉN határozom meg a repülés irányát nem a szél! Fantasztikus tudni onnan repülök fel, ahonnan akarok –nem a hegyek oldaláról- és oda repülök, ahova akarok.
Mindig irigyeltem a motoros pilótákat, főleg az egyenruhás közforgalmi pilótákat, a filmeken mindig fiatal elegáns jó megjelenésű irigyelt emberek voltak. Azt hiszem sok gyerek álma volt ez, szerencsére nekem sikerült idáig eljutnom, ha nem is hivatásos, de hobbi, sport pilóta lehettem.
1988-89 évben a Nemzeti Bajnokság III. helyét értem el másodszor is motoros sárkányrepülésben. Így mint válogatott kerettag részt vehettem a 88-as angliai EB-n, itt 18.egyéni helyezést értem el, majd a 89-es franciák által szervezett Világ Kupán, párosban kategóriában a IV. helyre küzdöttük fel magunkat.
Ezek után jött számomra a nagy esély reménye: 1990 nyarán Magyarország rendezte a Világbajnokságot Ultrakönnyű Motoros Repülök részére.
De a remény hamar szétfoszlott, a nagy nyerni akarás, az időjárás és a saját hibám miatt egy állómotoros célra szállásnál - igen látványosan- összetörtem a gépemet. Ezen kívül hál Istennek csak a büszkeségem szenvedett csorbát, nekem semmi bajom nem történt és a 14. helyezésig jutottam el. Úgy látszik az akrobatikus mutatványom megtetszett a francia repülős barátaimnak, mert rögtön meghívtak az ősszel Algériában rendezendő II. Transz Szahara Légi Maratonra.
A nehézség, a kihívás, az ami doppingol és lelkesít. Ezért boldogan készültem, feldobott az a tudat, hogy még soha nem repültek szervezett verseny keretében 5000 km-nél nagyobb távolságot. A verseny célja az előző évi 4200 km–es Giunness rekord repülésnél többet teljesíteni. SIKERÜLT. 4600 km a teljesített táv.
Ez a verseny volt életem legcsodálatosabb élménye: Gondolom hihetetlenül hangzik, Európa gyönyörű zöld erdei, mezői, városai után ugyan mi szép lehet a világ legnagyobb kiterjedésű kietlen szinte minden élőlénytől, nővényektől mentes, és az ember által alig lakott sivatag felett repülni?
Az ezer arcú sivatag felfedi a titkát annak aki szeretettel és alázattal közeledik feléje. Megmutatja a lenyugvó nap aranyszínű sugaraival ékesített végtelen láncolatú hullámzó homok dűnéit. Az autósok rémálmát, a kősivatagot, mely mintha haragvó óriások szórtak volna végig emberfej nagyságú köveket. A acélkék- feketébe hajló mogorva hegycsúcsok hatalmas láncolatát. Az őrjöngő forgószelek és homok viharok kvarcszemcsék milliárdjaiból álló ködfátylát.
A kopár puszta közepén álló - a széllel és a gyilkos napsugarakkal dacoló - egy-két fa üde zöldjét.
Ennél szebb feladatot, mint itt repülni el sem tudok képzelni, kemény férfias, lendületes és elvarázsló. Egyszóval: örök élmény, aki a sivatagba szeret az olyan mint a szirének hangjaiban gyönyörködni. Soha el nem enged!
 Ezek után természetes, hogy 1991ben újra részt vettem a szaharai versenyen ekkor 3550 km-t repült a mezőny.
Volt homokvihar, eső ott ahol általában évekig nem esik, kényszer leszállás a vihar miatt, hasmenés a kaja miatt. Egyszóval csupa csupa kaland, és élmény.
A következő évre a szponzorok elfogytak, a pénz elapadt. De repülni, (hajózni) navigálni kell ! Ha már lúd, legyen kövér, Afrikára nem telik, országunk kicsi, hát hogy repüljünk így nagyot? S jött az isteni szikra: körbe repülöm kicsiny országunk nagy határát, az országhatár mentén 1200 km-t. Azért ez is valami, főleg ha egy nap alatt akarom teljesíteni.
A tervből valóság lett és 1992 május másodikán batyuval a gépemben (pogácsa nélkül) elröppentem ország kerülő utamra. Ha egy nap alatt nem is de másfél nap alatt csak sikerült. Így enyém az az öröm (dicsőség), hogy elsőként repültem át - magyar sportolóként - a Szaharát és körbe Magyarországot.
Ekkoriban alakult meg Magyarországon a Megszállottak Klubja. Dr. Jakabházi László szervezésével, és a Fa Nándor vezetésével, ahová nagy szerencsémre bekerültem. Olyan sportolók közé, akik a sport megszállottjai, az extrémitások felé elkötelezettek. A kitartásuk, a mindenáron való győzni akarás, az emberi tűrőképesség határáig való küzdés jellemzi őket.
A klub tagjai közt olyan sportolók találhatók: akik nem olimpiai sportágakban, mind hazai mind nemzetközi mércével mérve kiemelkedő sport teljesítményt értek el. Pld. Ultra triatlonosok, hegymászók, hosszú távú gyaloglók, ultra maratoni kerékpárosok, sárkány, vitorlázó, és műrepülők, maratoni kajak, és kenuzók, a világ legerősebb embere, autóversenyzők, ejtőernyősök, karate mesterek és óceáni hajósok.
Számomra itt találtam meg az igazi példaképeket. A klub tagjai közül bárkit ajánlhatok a mai fiatalságnak példaképpé, mivel példakép nélkül élni céltalanság, mely meglátszik az aluljárókban, és galerikba tömörülő kábítószeres vagy már 15-18 éves korára teljesen kiégett céltalanul a világban lődörgő fiatalokon.
Ezek után az UNIXSPORT klub maratoni futói ismertették meg velem a terepfutás szépségeit, nehézségét ami rabul ejtett, és új célok kitűzését tette lehetővé számomra.
Valljuk be őszintén: ki ne szeretné hajóval megkerülni a földet, repülőgéppel legyőzni a fizika törvényeit, vagy olyan hegycsúcsokat megmászni, ahol korábban senki sem járt. A nagy, örök küzdelem győztesei ők, a legnemesebb versenyben kerültek az élre, a legnemesebb ellenfélen – önmagukon- kerekedtek felül.
Erősnek bizonyultak, mert hittek saját magukban, hittek abban, hogy el tudják érni a maguk elé kitűzött célt. Napjainkban keressük az igazi értékeket, keressük azokat, akik megtestesítik ezeket. Szerencsések vagyunk, mivel itt élnek közöttünk olyan hús-vér emberek, akik megérinthetők, akikkel elbeszélgethetünk, akik igazi mércét, mértéket tudnak nekünk adni. (Idézet: Göncz Árpád Köztársasági elnök a Megszállottak Klubjának tiszteletbeli tagjának köszöntőjéből) | 
